Öt apró élet a szemétből – egy éjszakai séta, amely örökre megváltoztatta egy család életét

Egy kutyasétáltatásnak indult az éjszakai kaland, ám néhány perc múlva öt újszülött kiscica sorsa került egy idegen ember kezébe. Ami ezután következett, az a szeretet, az összefogás és az állatok iránti felelősség megható története lett.

Egy különös hang az éjszakában

Jóval elmúlt már éjjel egy óra. Varsó Zoliborz nevű városrésze mély álomba merült. Az utcák kihaltak voltak, a házak ablakai sötéten pihentek, és a csendet csupán a szemétszállító autó motorjának zúgása törte meg.

Éppen az amerikai staffordshire terrier kutyámmal, Bodrival sétáltam a Mickiewicz utcán. A szemétszállítók egymás után ürítették ki a házak előtt sorakozó kukákat, amikor az egyik mellett elhaladva különös, vékony nyivákolás ütötte meg a fülünket.

Talán egy csecsemő sír? Vagy kiscicák?

Megtorpantam. Bodri is megállt, és érdeklődve szimatolni kezdett.

A következő pillanatban két apró kiscica pottyant ki az egyik szemetesből. Utánuk egy műanyag zacskó is a földre esett, benne egy ronggyal és még három vörös szőrű kisállattal.

Öt újszülött cica feküdt előttünk.

A látványtól mindannyian megdöbbentünk.

– Most mit csináljunk velük? – kérdezte az egyik szemétszállító, rémült arccal.

– A szemét közé azért mégsem tehetjük vissza őket – válaszolta idegesen a társa.

Aztán mindketten rám néztek. Még a kutyám is kérdőn figyelt.

A kicsik szeme még ki sem nyílt. Talán háromnaposak lehettek. Olyan törékenyek voltak, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogyan maradhatnának életben anya és gondoskodás nélkül.

– Maga mit gondol? – kérdezte az egyik férfi, mintha máris rám bízná az apróságok sorsát.

– Őszintén szólva, fogalmam sincs – feleltem.

De azt már éreztem, hogy nem hagyhatom őket ott.

– Szedjék össze mind az ötöt, és adják ide nekem!

Az első éjszaka, amikor öt új életért kellett küzdeni

Miközben a kiscicákat óvatosan összegyűjtöttük, azon gondolkodtam, mi lehetne a legjobb megoldás. Rendőrség? Állatorvos? Menhely?

Végül elővettem a telefonomat, és felhívtam a feleségemet.

– Éva? Öt kiscica… még a szemük sem nyílt ki… Nem tudom, mit csináljak velük. Van valami ötleted? Készíts elő egy dobozt vagy macskaszállítót, mindjárt otthon vagyok!

Az apróságokat először egy éjszaka is nyitva tartó állatkórházba vittem.

Az ottani válasz azonban minden reményemet szertefoszlatta.

– Mi legfeljebb az elaltatásukban tudunk segíteni – közölték.

– És ha menhelyre vinném őket? – kérdeztem, hátha ott mégis kapnának egy esélyt.

– Ott is valószínűleg elaltatnák őket. Tudja, mennyi munka öt ilyen apróságot felnevelni?

Nem tudtam. Korábban már neveltem fel kiscicákat, de mindig csak egyet-egyet, ötöt egyszerre még soha.

Lassan megértettem, hogy ha valóban meg akarom menteni őket, egyetlen lehetőség marad: szoptatós anyamacskát kellene találnom, vagy nekünk kell vállalnunk a teljes gondozásukat.

Mindig is úgy gondoltam magamra, mint aki ért a cicákhoz, ezért végül hazavittem mind az ötöt.

Éva természetesen pontosan tudta, hogy nem fogok üres kézzel hazatérni. Nem is feküdt le, hanem ébren várt bennünket.

Szó nélkül segített bevinni a kicsiket a fürdőszobába. Egyenként megtisztítottuk őket, majd gondosan megszárítottuk apró testüket. Ezután orvosi fecskendő segítségével megetettük őket azzal a tejjel, amelyet előrelátóan már az állatkórházban beszereztem.

Később leültem a számítógép elé, és segítségkérő levelet írtam. Nem titkoltam, mennyire súlyos a helyzet. Mellékeltem egy fényképet az öt békésen alvó apróságról, majd elküldtem mindenkinek, aki szerepelt a levelezési listámon.

Odakint ekkor már világosodni kezdett.

Öt apróság és egy egész család új feladata

Amióta az eszemet tudom, mindig voltak macskáink. Egy időben egy boldog macskapár élt velünk. Egyik cicánkat annak idején a bokrok között találtuk, alig tíznapos lehetett.

A barátaink azt mondták, szinte lehetetlen ilyen fiatal állatot felnevelni. Mi mégis megpróbáltuk, és sikerrel jártunk.

A macskáinknak idővel kölykeik is születtek. A kicsiknek mindig sikerült szerető otthont találnunk, barátok és újsághirdetések segítségével.

Ha valaki a nem kívánt kiscicák elaltatásán gondolkodott, mindig azt javasoltam, hogy először próbáljon gazdát keresni nekik. Ha kellett, magamhoz is vettem az apróságokat, amíg megfelelő családot nem találtunk számukra.

Most azonban egészen más helyzetbe kerültünk.

Már az első héten kiderült, hogy az öt újszülött gondozása sokkal nagyobb feladat, mint amire előzetesen számítottunk.

A cicák elbűvölőek voltak, de a háromóránkénti etetés, a tisztogatás és az ürítésük segítése éjjel-nappal tartó munkát jelentett. Hamarosan teljesen kimerültünk.

A fáradtságért azonban különös jutalom járt: amikor megtelt a kicsik pocakja, egyszerre zendített rá az öt apró doromboló torok. Ez a kis koncert egészen addig tartott, amíg álomba nem szenderültek.

A család élete teljesen megváltozott.

Éva a reggeli etetések miatt rendszeresen elkésett a munkahelyéről. Az anyósom, idős kora ellenére, egyetlen etetést sem akart kihagyni. Én pedig a munkahelyi megbeszélések közötti szünetekben gyakran hazaszaladtam, hogy levegyem a terhet a többiek válláról.

Közben a segítségkérő levelem valóságos vihart kavart.

A telefonom szinte megállás nélkül csörgött. Naponta többen is e-mailben ajánlottak segítséget, és még ennél is többen fejezték ki együttérzésüket – elsősorban természetesen a cicák iránt.

Amikor az emberek összefognak

Ami ezután történt, igazán megható volt.

Egy olyan világban, ahol sokszor az emberek problémái iránt is közönyössé válunk, különösen felemelő érzés volt megtapasztalni, mennyi jó szándék és segítőkészség él még az emberekben.

Voltak, akik pénzt ajánlottak a tápszer megvásárlásához. Mások szoptatós anyamacskát próbáltak keresni, és nagyon sokan jelentkeztek azzal, hogy szívesen befogadnák a kicsiket, amint elérik a megfelelő kort.

Lengyelország minden részéből érkeztek telefonhívások és levelek. Az emberek fényképeket küldtek saját kedvenceikről, érdeklődtek az öt apróság egészségi állapota felől, és folyamatosan biztattak bennünket.

Különös módon azonban nem mindegyik kiscica talált ugyanolyan gyorsan érdeklődő gazdára.

Négyen gyönyörű vörös szőrűek voltak. Az ötödik viszont teknőctarka, több színárnyalatban pompázó kis nőstény volt.

A legtöbben a vörös cicák iránt érdeklődtek. A teknőctarka apróság valahogy mindig háttérbe szorult a testvérei mellett.

Pedig ő volt a legmozgékonyabb, a legkíváncsibb, és már egészen korán megpróbált a lehető legszorosabb kapcsolatot kialakítani velünk.

Nekem ő lett a kedvencem.

Elkezdtem hát amellett érvelni, hogy maradjon velünk.

Néhány nap elteltével már mindenkinek megvolt a maga kedvence. Abban egyetértettünk, hogy az öt közül legalább egynek nálunk kell maradnia. Csak az nem volt még világos, hogy végül melyikük lesz az.

A második hét: négy vörös kis egyéniség és egy különleges hercegnő

Nyolc évvel korábban már befogadtunk egy magára maradt cicát. Azóta hatalmas, igazi egyéniséggé nőtte ki magát. Tavaly azonban kiderült, hogy Füles cukorbeteg.

Nagyon féltettük, de az állatorvosi kezelésnek és az inzulinnak köszönhetően sikerült megmenteni. Ma is velünk él.

A második hétre már egyre könnyebben meg tudtuk különböztetni az öt kiscicát.

A legkisebb és legtörékenyebb közülük a Kisoroszlán nevet kapta. Ő volt a legvékonyabb, és neki volt szüksége a legtöbb figyelemre és gyengédségre.

A második cicát Nagyoroszlánnak neveztük el. A nemét sokáig nem tudtuk megállapítani, ezért az anyósomtól a Talánlány nevet kapta.

A két Oroszlánt hegyesebb orruk és a fülük között ágaskodó kis szőrpamacs különböztette meg a Tigrisektől, akiknek szélesebb volt az orruk, és kissé más árnyalatú vörös színű volt a bundájuk.

A két Tigris között is volt egy kisebb és egy nagyobb.

Kistigris szinte tökéletes mása volt a testvérének, Nagytigrisnek. Utóbbi azonban hamarosan igazolta a nevét: valóban ő lett a legnagyobb és egyben a legnagyobb bajkeverő is.

Folyton piszkálta a testvéreit, mindenkit megkarmolt, és még a gondozása is több nehézséget okozott, mint a többieké.

A viselkedéséből mindig pontosan lehetett tudni, mit szeret, és mit nem. Igazi kis vörös vadóc volt!

A családban eközben már két másik állat is élt velünk: a tizenkét éves kutyánk, Buksi, valamint az ötéves macskánk, Márki.

Buksi különleges történettel került hozzánk. Veleszületett légcső-rendellenessége miatt korábbi gazdái komolyan fontolgatták az elaltatását.

A nővéremmel azonban úgy döntöttünk, hogy esélyt adunk neki. Több állatorvost is felkerestünk, tanácsot kértünk a kezeléséről, és hosszú türelemmel végigkísértük a gyógyulását.

Megérte a fáradozás. Buksi azóta is jó egészségnek örvend.

Ő és Márki nap mint nap bizonyítják, hogy a kutya és a macska nem feltétlenül ellenségek. Sőt, megfelelő körülmények között egészen különleges barátság is kialakulhat közöttük.

A harmadik hét: gazdát keresni, de jól választani

A harmadik hétre újabb nehéz feladat várt ránk.

A segítségkérő levél megjelenése után már az első két napban tucatnyian jelentkeztek, hogy örökbe fogadnák a kiscicákat. Később még többen érdeklődtek, de nekik már azt kellett mondanom, hogy egyelőre nincs több szabadon gazdára váró cica.

Sokan azért meghagyták a telefonszámukat.

– Csak arra az esetre, ha valaki mégis visszalépne…

Hosszas gondolkodás után körülbelül egy tucat jelentkezőnek újabb levelet küldtem. Arra kértem őket, írjanak néhány sort magukról, az életkörülményeikről és a macskákhoz fűződő kapcsolatukról.

Tudtam, hogy néhányan talán sértőnek érzik majd ezt a válogatást, de nem találtam jobb megoldást. Nem egyszerűen gazdát akartunk találni a cicáknak, hanem olyan otthont, ahol valóban szeretni és gondozni fogják őket.

Kilenc csodálatos levelet kaptunk.

Az emberek szívből írtak a saját kedvenceikről, az állatok iránti szeretetükről és arról, milyen életet tudnának biztosítani egy új családtagnak.

A választás így még nehezebbé vált.

Barátaink véleményét is meghallgatva végül három otthont választottunk ki a vörös kiscicák számára. Személyes találkozót beszéltünk meg a leendő gazdikkal.

De még egy fontos kérdés hátravolt: vajon melyik cica melyik családhoz kerüljön?

Nem akartuk, hogy bárki úgy érezze, neki csak az a kiscica jutott, akit más nem választott. Azt sem szerettük volna, hogy valamelyik apróság olyan helyre kerüljön, ahol nem találja meg a maga igazi társát.

Végül szerencsésen alakult minden.

Kistigrist és Kisoroszlánt együtt fogadták örökbe. Ez különösen jó megoldásnak bizonyult, hiszen ők voltak a legkisebbek, és testvérként sokkal könnyebben szokhattak hozzá az új környezetükhöz.

Nagytigris olyan gazdához került, akinek már volt egy másik macskája, ráadásul az is meglehetősen önérzetes jószág volt. Úgy gondoltuk, Nagytigrisnek nem lesz gondja az érdekei megvédésével. Ha valaki képes kiállni magáért, hát ő biztosan!

Nagyoroszlán, vagyis Talánlány pedig valóban nősténynek bizonyult.

Ez a vörös színű macskáknál viszonylag ritkább jelenség. A szőrszín öröklődése ugyanis összefügg a nemi kromoszómákkal, ezért a teljesen vörös macskák között több a kandúr, míg a háromszínű teknőctarka cicák szinte mindig nőstények.

Talánlány különleges kivétel volt.

Az új otthonát tulajdonképpen maga választotta ki. Leendő gazdája, egy kedves hölgy azt mondta, legszívesebben a cicákra bízná a döntést.

A kiscica pedig nem sokat gondolkodott: azonnal odadörgölőzött hozzá.

Mintha csak azt mondta volna: „Rendben, akkor én téged választalak!”

A negyedik és ötödik hét: apró lépések, nagy felfedezések

A cicák gyorsan fejlődtek. Az ötödik hét elején Nagytigris már elég bátornak érezte magát ahhoz, hogy elhagyja a dobozt, amely addig az egész kis család otthonául szolgált.

Természetesen ő volt az első, aki felfedezőútra indult.

Kisoroszlán mindig különösen bölcs tekintettel figyelte a világot. Etetés után olyan békés, elmélyült arckifejezést öltött, hogy minduntalan a híres Jedi-mester, Obi-Wan Kenobi jutott róla eszünkbe.

Nagyoroszlán eközben egyre szebb és kecsesebb lett. Már a mozdulataiban is megmutatkozott a nőies elegancia. Olyan előkelően tudott körülnézni, mintha mindig is egy királyi palotában élt volna.

A teknőctarka kiscica, akit végül egyhangúlag magunknak választottunk, szintén egyre inkább megmutatta különleges személyiségét.

A jó étvágyú, kíváncsi apróság minden alkalmat megragadott, hogy megtöltse a pocakját. Rendkívül bizalmas és barátságos természetével hamar meghódította a szívünket.

Nem is volt kérdés, milyen nevet kapjon.

Ő lett a Hercegnő.

A hatodik hét: már nemcsak megmentettük őket, hanem családtagokká váltak

A család többi állata is fokozatosan elfogadta az új jövevényeket.

Bodrit már az első pillanattól kezdve ellenállhatatlanul vonzották a kiscicák. A macskánk, Cirmos viszont sokáig büszke távolságtartással figyelte őket. Idővel azonban egyre nagyobb érdeklődést mutatott irántuk, még ha az új helyzethez való alkalmazkodás hosszabb időt is vett igénybe.

Hat hét alatt sokkal több minden történt velünk, mint amennyire előzetesen gondoltunk volna.

Minket és tizenhat éves fiunkat, Bencét is váratlanul ért, hogy egyik napról a másikra egy egész alomnyi kiscica pótszüleivé váltunk.

Örömmel figyeltük, ahogy az apró, védtelen teremtmények napról napra erősebbek, elevenebbek és önállóbbak lettek.

Aztán elérkezett az a pillanat is, amikor el kellett búcsúznunk tőlük.

Fájt a szívünk, de tudtuk, hogy szerető otthonokba kerülnek. Talán ez a gondoskodás egyik legnehezebb része: amikor az ember megszeret valakit, mégis el kell engednie, mert az ő érdeke ezt kívánja.

Ahogy a gyerekek egyszer elhagyják a szülői házat, úgy a kisállatoknak is eljön az idő, amikor saját családjukhoz költöznek.

Egy üzenet azoknak, akik még hisznek a jóságban

Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik nem mentek el közömbösen a történetünk mellett.

A támogató levelek, telefonhívások, biztató szavak és a saját kedvenceikről küldött fényképek mind azt bizonyították számunkra, hogy az emberek képesek összefogni, ha egy védtelen élet megmentéséről van szó.

Öt apró kiscica története megmutatta, hogy a közöny helyett mindig választhatjuk az emberséget.

És annak az ismeretlen embernek, aki a szemétbe dobta őket, csak ennyit üzennék:

Őszintén sajnálom Önt.

Nem kellett volna sok. Egy kis türelem, némi segítségkérés, egyetlen telefonhívás vagy egy kis hit abban, hogy mások talán segítenek.

Legközelebb próbáljon másként dönteni!

Adjon esélyt az életnek.

Emberhez méltó módon.

Forrás: rd.hu – átdolgozott, magyar nevekkel és szerkesztett magazinváltozatban.

Tetszett a cikk?